A cigány népzene másik fontos műfaja a táncdal. Itt válik igazán fontossá az önellátó zenélés módja. Mivel nem használnak hangszereket, az énekeseknek maguknak kell gondoskodniuk a ci­gány táncok zenei kíséretéről. A dallamot kevés szöveggel, hangutánzó szótagokkal fölaprózva éneklik, amely előadásmódot a cigányok – nagyon plasztikusan – pergetésnek neveznek. A többnyi­re szintén négysoros táncdallamok versszakainak ismétlései során újabb és újabb, virtuózán énekelt változatok keletkeznek. A táncdalok szövege általában vidám, csipkelődő. Az énekes itt is kiszól a dalból, a táncosokat bíztatja, hol csak néhány szóval, hol ritmikus táncokkal. A táncdallamok alap­ritmusa, az úgynevezett esztam, amely kevés népzenében van jelen, de amelyet a hangszeres cigány zenéből is ismerünk.

Az énekeseknek és a táncosoknak mindig szükségük van az alapritmusok hangoztatására. A per­getett táncdallamban az énekes gyenge hangsúlyt ad lábdobbantással a páratlan nyolcadokra és vir tuóz ujjpattogtatássalhangsúlyozza a párosokat. Éneklés közben a táncost is bíztatja. Az énekszólam és a ritmuskíséret általában nem áll magában. Van mellette több, úgynevezett száj bőgő szólam, amely egyrészt tovább bonyolítja a ritmus aszimmetriáját, másrészt a hangzást színesíti. A száj bőgő szólam elnevezését a vonós cigány zenekarban használatos kísérő hangszerről kapta. Egyes formái csak kísérőhangon kísérik az énekest, de az is előfordul, hogy több énekes akár két-, háromszólamú akkordokat fölépít.A cigány népdalok előadása sokkal lazább, elengedettebb, dallamváltozatai, ritmikai, hangszín és hangerőbeli árnyalatai sokkal gazdagabbak, mint amit az európai népek dalainál megszoktunk. Az ének és a zene a cigányok számára mindig szertartás, ünnep, sőt révület.

Fotó: Pexels.cm