A cigányzene a cigányok által előadott zene. A cigányoknak nincs közös zenei nyelvük, nem létezik olyan zenélési mód vagy dallamkincs, amely az egész etnikumra azonos lenne. Nem eredeti, Ázsiából magukkal hozott cigányzenét játszanak vagy énekelnek, hanem mindig az illető terület zenéjét.

Amiben mindenkor kitűnnek, az a sajátos előadói rátermettség, de ez is régiónként különböző módon nyilvánul meg. Hivatásos zenészként nemcsak Közép és Kelet-Europában, hanem Délkelet-Europában, Törökországban, Oroszországban, a Közel-Keleten és Andalúziában is jelentős szerepet töltöttek, illetve töltenek be. A Hagyományos zenekar: Zenekaruk alapja a hegedű és a cimbalom.

A többi hangszer: a brácsa, cselló, nagybőgő, fuvola, klarinét, mind arra szolgálnak, hogy a harmóniát megkettőzzék, a ritmust kiélezzék. A prímás a dallamot a legfantasztikusabb ornamentikával fonja körül. A glassandok, portamentok, trillák, futamok náluk mind megannyi kifejezési forma, amely a cigány érzésnek éppen olyan lényeges, mint maga a melódia.

A cimbalmos a prímással együtt bontja ki teljes pompájában ezeket a pillanat szeszélyétől diktált improvizációkat, valamint élesen jelzi az időmérték lassítását vagy gyorsítását. A szokványos, hagyományos magyar cigányzenekar minimum 7-8 tagú. prímás, terces, brácsás, csellós, nagybőgős, cimbalmos, kontrás, klarinétos.

Ez a felállás azért alakult ki, mert minden hangszer képviselve van és olyan összhangzást ad, hogy a nótákon és csárdásokon kívül bármilyen nehezebb műfajú számot is el lehessen játszani, a nyitányoktól a legszebb Strauss-valcerekig. Az autentikus cigányzenét többnyire a dobolás (kanna, kanál) szájbőgő, tapsolás kísérettel előadott cigányfolklór jellemzi. Szájbőgőzni általában a cigány férfiak szoktak. Hangsúlytalan nyolcadokon rövid, vakkantás-szerű kiáltás, vagy az ajkakkal oly módon képzett hang, mintha a „bőgőző” trombitát fújna. A dallaméneklésben viszont a nőknek a férfiakkal egyenlő, vagy talán még nagyobb szerep is jut.

Fotó: www.pexel.scom