A néprajzi szakirodalom ma már vitathatatlan tényként fogadja el azt a megállapítást, hogy az adott közösség hagyományőrző fokának függvénye a közösségben élő folklór jelenségek milyensége. Az sem vitatott, hogy a közösségek változása a folklóralkotások változását vonja maga után. Bonyolultabb a kérdés akkor, ha az egész hagyományos kultúrát kívülről jött kultúraváltás, akkulturáció cseréli ki.

Nézzük meg e folyamatot az egyéniség és a közösség szempontjából a mesekutatás területén, ahol az egyéni alkotás és a közösségi befogadás vizsgálata a szájhagyomány szempontjából elengedhetetlen. A hagyományos közösség bomlása, illetve az abból való kiszakadás az egységes modellt megszünteti. Az egyén, szakítva a hagyományos közeggel, ugyan tágabb teret kap a kibontakozáshoz, ám csak önmaga támasza, és tehetségéhez, képességeihez mérten az új, esetleg változó közösség ízlésének, művészi igényeinek, érdeklődésének kell hogy megfeleljen. Az általa ismert hagyományon belül kell új, az elvárásoknak megfelelő alkotást létrehoznia.

* Szapu Magda: A mesemondó és közössége Kaposszentjakabon. Szapu Magda azonos című kötete  A mesehagyományozás folyamatának törvényszerűségei Kaposszentjakabon c. fejezetének részlete, kisebb változtatásokkal.

A mese egyéni műfaj, de közösségi jellegű, közösségi előadáshoz kötött. A hagyományozó közösségben az egyéni emlékezés még a közösnek szerves része, s a hagyományozódás folyamatában a közösség közvetlen részese az alkotásnak, az alkotás folyamatának. Az alkotó pedig a hagyomány őrzője és átadója. Maga az alkotás a folklór törvényszerűségei szerint jön létre és él tovább, a változások még nem szembe-tűnőek, hiszen az ellenőrzés nagy, a korlátok erősek. Az alábbiakban egy viszonylag zárt, kis közösség meseanyagának egy részét tettük a vizsgálódás tárgyává, ahol ma a mesemondás csupán egyetlen alkalomhoz, a virrasztáshoz kötődik. E közösségben a hagyományőrzés foka olyan mérvű, hogy a közösség őrizte anyagot jószerével változatlanul hagyományozzák tovább, s a folytonosság biztosítása egyben a mesemondók biztosítását is jelenti, magát a szerzőt is hagyományozzák. Kaposszentjakabon, Kaposvár peremkerületében, a beás cigánytelepen hozzávetőleg 150 teknővájó beáscigány család él, 700-800 fő, elkülönülve a szomszéd telep oláhcigány, valamint a helyi magyar lakosságtól. A csoport kétnyelvű, román és magyar, a gyerekek magyar iskolába járnak. A gyorsan lezajló gazdasági-társadalmi változások (életmód, lakáskultúra stb.) a kis közösség életrendjét ugyan módosították, ám az előbbieket lényegesen lassabban követő tudati változások alig érintették a virrasztás kényszerű, szertartásszerű szokását.

A letelepült, rendszeresen dolgozó teknővájó cigányok életformája Kaposszentjakabon ma már alig tér el az átlagos magyar falusi életviteltől. A disznó- és baromfitartás általános, a megművelt háztáji földön kívül pár családnak még szőlője is van. A legfontosabb lakótér, ahogyan általában a magyar falvakban, a konyha. Egyébként mind a két szobát általában lakják, illetve kis létszámú családok az egyik szobát „tisztaszobának” tartják meg. A legtöbb lakásban fürdőszoba is van.

Fotó: Pexels.com