A nyelvtudomány az idők kezdete óta foglalkozik megkülönböztetett figyelemmel, noha változó intenzitással a cigány nyelvvel, nyelvekkel. A 20. század legjelentősebb nyelvészeti ága, az általános nyelvészet azonban az egyes nyelveknél szélesebb spektrumban gondolkodott, céljául az emberi gondolkodás és a nyelvelsajátítás pontosabb megértését választotta, és ehhez egy-egy nyelv vizsgálata többnyire már csak eszköz a kutató számára. Ennek megfelelően az elmúlt száz évben a nyelvészek, hasonlóan más tudományágak képviselőihez, a cigányokban többnyire csupán kísérleti alanyt láttak. A romani nyelv számukra egyfajta mozgókép volt – a „velünk élő történelem”, melynek tanulmányozásával olyan jelenségek válnak könnyen vizsgálhatóvá, amelyek más nyelvek esetében az időbeli távolság miatt vagy feljegyzések hiányában már nem megfejthetők. A cigány nyelvekkel mint önálló, élő rendszerekkel való foglalkozás ebben a tudományos paradigmában kuriózumnak számított – és annak számít ma is.

A romani nyelv esetében a balkáni nyelvközösségbe való tartozásának mértéke, a különböző dialektusok hierarchiája, a kódváltás és a nyelvcsere érdekli leginkább a nyelvészetet, a beás nyelv vizsgálatát pedig egyenesen a román nyelvtörténet és dialektológia hatáskörébe utalja, ahol a nyelv oktatásának gyakorlata csak sokadrangú kérdés. Ezért a beás nyelvi nevelést mint problémát a legtöbben figyelmen kívül hagyják, vagy egyszerűen a neveléstudomány körébe utalják. Ez azonban korszerűtlen látásmód. A napjainkban időszerűnek számító nyelvi kérdések jellemzően társadalmi komponenseikkel együtt azok. Aktuális problémáink többsége inkább az élő, és kevésbé a holt nyelveket érinti. Mégis számos nyelvi kérdéskör tartozik ma is olyan területhez, melynek művelői a nyelvi és nem nyelvi problémák feltárása mellett nem törekednek az előbbiek valódi megértésére, megoldására. Így pedig sem a társadalmi problémák megoldását nem segítik elő, sem más tudományágakra nem tudnak igazán hatással lenni. Ilyen terület a cigány nyelvek kérdésköre is.Az oktatásban a cigány nyelvek ügye jellemzően mint problémahalmaz jelenik meg, nem pedig mint megoldandó feladategyüttes. Az utóbbi időben elmozdultak ugyan az utóbbi felfogás felé, de lépések igen bizonytalanok.

A munkát több iskolában a cigány népismeret oktatásával kezdik, majd a romani vagy a beás nyelv bevezetésével folytatják –Gyakran előfordul ugyanis, hogy az iskola sem a cigány népismeret, sem a nyelv tekintetében nincs tisztában azzal, mit is kellene tanítania. Szakszerű tankönyvek, segédanyagok, filmek híján ez nem is meglepő. A monori cigánytelepen például a cigányok jelentős része magyar cigány, azaz romungró. Ez a többség úgy véli, a telepiek között már csak elvétve akad – de azért akad –, aki beszéli a romanit. A közösségben szép számmal élnek oláh cigányok is, akik magukat mind csurár-nak vallják,bár a romani nyelvet már csak az idősebb generáció ismeri. A két csoport egymásról alkotott képe negatív, s ezt a képet tovább torzítja önmaguk és a másik identitásának bizonytalan nyelvi kifejeződése. Kommunikációjukban keverednek az oláh, oláh cigány, romungró, beás, muzsikus, teknővájó kifejezések, de létrejönnek olyan, nem valós csoportokat megnevező szókapcsolatok is, mint pl. az oláh beás.

Fotó: Pexels.com