A roma irodalomról való ismereteink gyakorlatilag e századtól datálhatók. Egyaránt vonatkozik ez a folklór irodalomra és az írásbeliségre, az úgynevezett magas irodalomra, jóllehet egy-egy folklór gyűjtés és publikáció már a 19. század végén napvilágot látott – s feljegyezték egy-egy cigány író, illetve költő kötetét is, melyek azonban nem maradtak ránk, így valóságos mennyiségi adatok hiányában, ha feltételezhetjük is a romák körében élő irodalmat, ismerni kevéssé ismerjük azt.

Századunk nagy részében az irodalom alkotói és a művek fogyasztói a népi kultúra rendszerében találhatók fel. A folklór irodalom éltetőjének tekinthetjük az írásbeliség, az iskolázottság, az intézményesített irodalom hiányát, a szóbeliség kizárólagos fentmaradásának tényét. Többen a folklór irodalom virágzásáról beszélnek, s ezt a zárt közösségek továbbélésével magyarázzák. Kétségtelen, hogy a cigányok hosszú időn keresztül kimaradtak a népoktatásból, több évtizeddel megkésve a falusi parasztnépességtől, s ennek következtében a folklór irodalom is tovább élt kulturális közegükben. Miközben a parasztok a századelőn olvasóköröket, majd öntevékeny szinjátszóköröket alakítanak és működtetnek, népszínműveket állítanak színpadra, népies műdalokra és nótákra vigadnak és búsulnak, vagyis aktív fogyasztókká válnak, addig a cigányok közössége, illetve a közösségek tagjai hallgató, vagy szomorú, bús, lassú, és tánc, vagyis vidám, mulatós énekeket mondanak, balladákat – személyre, illetve családra szabott szövegekkel – fogalmaznak, hosszabb epikus szövegekkel, mesékkel (vagyis tündér, illetve varázs mesékkel), történetekkel (novellamesékkel, ponyvaregények történeteivel), mondákkal, anekdotákkal múlatják az időt, vagy szórakoztatják egymást. Vagyis a romák – továbbra is aktív folklór alkotók.

A kutatók, de talán később a roma értelmiség érdeklődését is leginkább a mese keltette fel. A mese más társadalmi csoportokkal szembeni virágzó fentmaradását közösségi funkciója magyarázza. A mesét – talán a 60-70-es évekig – valóban komolyan vették az emberek. Alapvetően felnőtt műfaj lévén nem a gyerekek esti elaltatására szolgált, bár a gyerekek is a hallgatóság körébe tartoztak. Nem számíthatott mindenki mesemondónak, a jó mesemondás tehetséget feltételezett, s bizonyos értelemben a mesék tulajdont jelentettek. Meséltek a virrasztalóban, a hosszú estéken, katonaságban, távoli munkahelyen, munkásszállón, vagy éppen a jó mesemondót szinte kiváltságos személynek tekintették.

Fotó: Pexels.com