Spencer Charles Chaplin néven látta meg a napvilágot, szülei kabaréénekesek voltak. Sivár gyermekkorát jobbára árvaházakban, bentlakásos iskolákban, vagy egyszerűen az utcán töltötte, miután apja elhagyta a családot, anyja pedig elmeotthonba került. Először ötéves korában lépett színpadra, tízévesen már apróbb vígjátéki szerepeket játszott pantomimtársulatokkal. Egy mutatványostársulattal 1912-ben érkezett Amerikába, ahol ajánlatot kapott a Keystone filmstúdiótól. Filmjeit maga írta és rendezte, az első 1914-ben a Making a Living volt. A Kid Auto Races at Venice című filmjében mutatta be a keménykalapot, szűk szalonkabátot, buggyos nadrágot, túlméretezett cipőt viselő, kacsázó járású, sétapálcás, bajuszos csavargó, a lecsúszott Charlie figuráját. A szeretetre méltó emberkében gyermekkori nyomorának tapasztalatait formázta meg: Charlie rendre pórul jár, az erkölcsi diadal mégis az övé, a tárgyakkal való küzdelme egyre inkább a társadalommal folytatott összecsapássá változik. Bár pályafutását másfél dolláros hetibérrel kezdte, 1917-ben már egymillió dolláros szerződést írhatott alá. 1918-ban saját független filmprodukciós céget alapított, majd 1919-ben három színésztársával, Douglas Fairbanksszel, Mary Pickforddal és D. W. Griffith-szel létrehozta a United Artists stúdiót, amely aztán az Amerikában gyártott minden filmjét forgalmazta. Egész estés, klasszikussá vált alkotásaiban – Bohémvér (1923), Aranyláz (1925), Cirkusz(1928), Nagyvárosi fények (1931), Modern idők(1936) – a kisember öniróniával ábrázolt alakja segítségével nemcsak szórakoztatott, de el is ítélte a kapitalizmus elidegenítő hatásait. Nevettetve akart tanítani, felhívni a figyelmet a társadalmi ellentmondásokra. „Hiszek a nevetés és a sírás erejében, mert mindkettő a gyűlölet és a terror ellenmérge” – vallotta. Charlie toprongyos figurája a Modern időkben vett búcsút a közönségtől, a hangosfilm terjedése és uralkodóvá válása a némafilmkorszak jellegzetes, mimikára építő karakterének a „halálát” jelentette. Első igazi hangosfilmjében, az 1940-ben készült A diktátor című antifasiszta szatírában állást foglalt a háború embertelenségével szemben. Az 1947-es Monsieur Verdoux a Kékszakáll-mondát dolgozta fel maró gúnnyal. A csavargó, a bohóc alakja bukkant fel ismét, most már „hangos” formában az 1952-es Rivaldafényben. Ez utóbbi londoni bemutatójáról nem tudott visszatérni az Egyesült Államokba, ahol liberális, baloldali nézetei miatt felforgató tevékenységgel, kommunistaszimpátiával gyanúsították meg, és érvénytelenítették beutazási engedélyét (az amerikai állampolgárságot addig is folyamatosan visszautasította). 1952-ben Svájcban, a Genfi-tó partján telepedett le családjával. 1957-es, Egy király New Yorkbancímű filmjével ítélte el az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság működését.

Fotó: Pexels.com