Fafaragással az oláh és a magyar cigányok nem foglalkoznak. Egyetlen cigánycsoport van, amely famunkából él: a teknővájó (balajári) vagy kanalas cigányok Magyarország délnyugati és északkeleti vidékén. A teknővájók egyes készítményeiket, például a bögréket egyszerű faragott mintával, karcolással díszítik. Árujukat kizárólag a nem cigány lakosság körében értékesítik. A teknővájók is a szabad ég alatt dolgoznak. Télen a fészerben, ahol a nyárfákat elhelyezték. A teknő, a melence, a lapát készítéséhez ötféle fafajtát használtak: nyárfát, hársfát, fűzfát, jegenyefát és égerfát. Ezeknek a fáknak minden tulajdonságát ismerték. Csak ekkor álltak neki a fakitermelésnek. A fa kidöntését, ha lehetett, csak szélcsendben végezték. Előtte 3–4 napon csak a törzset vizsgálták, közösen meg is nézték, pontosan behatárolták, hogy az a hatalmas nyárfatörzs merre dőljön.

A hatalmas nyárfatörzsek szabdalásához fűrészt sosem használtak, fejszével, nagyon finom bevágásokkal dolgoztak. A törzsből mindig annyit daraboltak, amennyit egy hét alatt el tudtak végezni. Nyáron az erdei munkahelyen egy kb. 2×2 méteres lombbal takart sátrat vertek. A sátor előtt éjjel nagy tűz égett, de a nagyobb esőktől a családot nem védte meg ez a lombsátor. Ilyenkor a tüzet fölgerjesztették a sátor előtt, a beáramló meleg a becsöpögő esőcseppeket gőzzé alakította át, úgy érezték magukat a sátorban, mint egy gőzfürdőben.

Az egy helyen dolgozó családok nyáron néha abbahagyták napközben is a munkát, odahúzódtak az árnyékba, és hosszú órákig beszélgettek. Miről folyt a beszélgetés? Jó-e a nyárfa, jókor döntötték-e ki, hogy nem reped-e, a takargatásról, aztán persze szó esett a piacról is. Lényegében arról beszélgettek, ami őket a mindennapi életben érte, amivel meg kellett küzdeniük. Az anyagot szinte naponta vitték a faluba eladni, a kisebb faedényeket lisztért, kenyérért, szalonnáért cserélték el.

A kisebb teknőcskéket a falusiak és a városiak is szívesen vásárolták mosásra, dagasztásra. Csináltak zsírkeverő kanalakat, melyek hossza 70–80 cm volt, lekvárkeverőt, aztán kisebb főzőkanalakat, de fa evőkanalakat is, amelyeket szívesen használtak különösen a falusi emberek. Hó szórólapátot is készítettek ugyanolyan alakút, de kisebb nyéllel, melyet szüretkor a présben használtak. Szinte minden falusi háznál megtalálhatóak ezek az eszközök.

Akarva-akaratlanul az élet úgy diktálta, hogy a cigányok vándoroljanak. Az együtt vándorló 15–20 cigány ember egy-két év alatt feldolgozott akár egy fél erdőt is, ezért a faanyag hiánya törvényszerűen diktálta, hogy továbbálljanak, hogy újból találjanak fát a megélhetéshez – írta Orsós Jakab. A Szabolcs megyei Vencsellőn laktak és 12 éves korától rendszeresen járta az apjával a környékbeli falvakat. Négy-öt év alatt elsajátította a teknőkészítést. „Tanult mesterség a miénk” – tartja a teknővájásról. Nősülés után önállósodott, és előbb Vencsellőn, majd Zemplén megyei Felsőbereckiben telepedett le. Itt azonban csak télen lakik, az év nagy részében a Bodrogköz, Hegyalja és a Hegyköz falvaiban dolgozik, ahol megfelelő fát tud szerezni. A két világháború között még bőven volt munkája.

Fotó: Pexels.com