Hiánypótló Sopotnik Zoltán Cigányvég című kötete. A versek egyik fontos helyszíne ez, de még fontosabbak maguk a szereplők: a kötetben természetes módon bomlik ki a cigány-nem cigány közösségvállalás. „Itt tegnap lezuhant egy angyal” – ez a Ladik Katalin-idézet a mottója és egyben kiindulópontja a kötetnek, amely ezt az eseményt, illetve ennek következményeit viszi színre. Sőt, viszi tovább, mert nem csak egy angyal zuhanásáról van szó, folyamatosan érkeznek a leesők a névtelen városba. A versek sűrűségük, versszerűségük mellett is sokszor naplóbejegyzésekre emlékeztetnek, mintha egy lazán szőtt naplóregénnyel volna dolgunk – ez természetesen következik Sopotnik életművéből, aki a lírát és prózát már korábban is vegyítette Saját perzsa című kötetében. Ebben az esetben a versek kevésbé líraiak, a mondatok változatosan hol nagyon tömörek, hol hosszabbak, és gyakran prózára emlékeztető groteszk csattanóval végződnek. A szövegek következetesen szinte kizárólag egyetlen tematikát dolgoznak fel, a forma tehát állandó, ahogyan az ábrázolt környezet, a szereplők és a beszélő is. A bekezdésnyi versek 12-14 hosszú sorainak mesélője ugyan végig én pozícióban marad, a folyamatosan jelenlévő cigány emberek pedig végig ők helyzetben, mégis meg tud megvalósulni a mi közössége. Pedig a versekből hiányzik a címbe emelt cigányok közvetlen megszólalása, akár csak idézés tőlük. Még azt sem mondhatnánk, hogy nem fordul elő időnként mi-ők szétválasztás, és csak egyetlen individuum állna előttünk – bár a néha megjelenő, inkább élettársi viszonyra utaló (pl macskánk, házunk) többesszám háttérbe kerül az én-ők pozíciók mögött, ami társadalmi csoportok szétválasztása helyett a versbeszélő individuum különállását mutatja.

Ez a különállás pedig sokkal inkább egzisztenciális jellegű, mintsem szociális: egyszerűen egy önmagából kiinduló, önmagába néző én-beszélővel van dolgunk. Ez a beszélő pedig nem csak hogy nem próbál meg fals módon azonosulni az egészen más léthelyzetben lévő cigány emberekkel, de miközben a kötetben végig jelen van a közösségiség, nem titkolja a határokat sem. Hogyan teremtődhet meg így is az a bizonyos mi? Például a fő motívum, a visszatérő jelenség által: a lezuhanó angyalokat ugyanis – egy fontos szereplő mellett, akiről később lesz szót – kizárólag a cigányok és a beszélő látja. Ez már az nyitóversben kiderül, tehát rögtön megteremtődik egyfajta közösségiség. Ami talán ennél is fontosabb, hogy a cigányok jönnek rá és döntik el, mit kezdjenek ezzel a helyzettel, illetve osztanak ki feladatot a versbeszélőnek. Noha megszólalásokat, közvetlen idézéseket nem találunk a szövegekben, de rögtön a kötet felütésében a cigány emberek állnak aktív pozícióba, ők a cselekvők, a folyamat irányítói. Ez beszédes gesztus, sőt, talán megfelelőbb poétikai emancipáció is, mint a még hangzásában is hierarchiát jelző megszólaltatás, amelyre a beszélő, ahogyan a korábban idézett őszinte határhúzásából is látszik, nem érzi, hogy felhatalmazása lenne. A központi angyalmotívumban nem csak a közös tudás ereje, de a jelenség szakrális volta is közösségteremtő – ahogyan olvashattuk, az „elég hit” segít látni. Annak során, hogy a kizárólag általuk látott angyalokról a cigányok és a beszélő fotókat készít és eladja azokat, az odaérkező emberek tudatlan turistákká avanzsálódnak, a közösség számára idegenné, akiket néha még ki is figuráznak, de legalábbis megfigyelnek. Az angyal mellett egy másik visszatérő motívum az idézetben is előkerülő ima aktusa, a megjelenő másik szereplő pedig a beszélő egyedüli néven nevezett társa, egy Rög nevű szerzetes – polgári nevén „Angyal János boncmester”. Az angyalokat szintén látó Rög sokszor valamiféle köztes figuraként jelenik meg a beszélő és a cigányok között, aki például a korábban idézett határtartó gondolaton csak mosolyog. Nemcsak az emberekhez kapcsolódik erősen, de az állatokhoz is, akik egyébként állandó szereplői a kötetnek: hol birtokolt háziállatok (macska), hol ellenségek (a visszatérő furcsa „tömeggyilkos nyest”), hol a pusztulás biblikus előjelei (bogarak), hol pedig áldozatok, akiket a szerzetes állandóan megment és vigasztalásként az embereknek ad, míg az egész lakótelepnek lesz állata („a szomszéd tanár- / nőnek egy szomorú labradort, a földszinti lakónak öszvért, papagájokat”.

Fotó: Pexels.com