A gyermekvédelem elengedhetetlen, kulcsfontosságú szereplői közé tartoznak az iskolai szociális munkások. Ilyen elhivatott szakember a roma származású Esztergomi Zsuzsanna is, aki minden nap azon dolgozik, hogy segítse a fiatalok védelmét és jólétét. A roma származású Esztergomi Zsuzsa és a hasonló területen dolgozók emberek munkája nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a következő generációk biztonságban és egészséges környezetben nőhessenek fel. Ismerd meg Zsuzsa inspiráló történetét!

Zsuzsanna már fiatalon szembesült a változások és a kihívások hatásával. Első fordulópont az életében szülei válása volt, ami után édesanyja egyedül nevelte. Tanulmányait az akkoriban hatosztályos pécsi Gandhi Gimnáziumban kezdte, majd a Pécsi Tudományegyetem Szociális munka szakán diplomázott, önkéntesként gyerekekkel foglalkozott, majd külföldi tapasztalatokat is szerzett: Franciaországban és Angliában dolgozott idősekkel. Angliában azonban nem volt könnyű dolga: teljesen új kultúrához, nyelvhez, mentalitáshoz és éghajlathoz kellett alkalmazkodnia, és bevándorlóként gyakran érezte, hogy erőfeszítései ellenére sem fogadják el teljesen – sem a munkahelyén, sem a hétköznapokban.

Amikor megszülettek a gyerekei, mint minden szülő, a legjobbat szerette volna biztosítani számukra az oktatás, egészségügy terén, azonban gyakran érezte, hogy bevándorlóként azzal kell megelégedniük, amit kapnak, bármilyen színvonalú ellátás is legyen az. „A fiam kilenc hónapos volt, amikor vissza kellett mennem dolgozni. Nagyon nehéz volt megfelelni az elvárásoknak anyaként és bevándorló, dolgozó nőként. Az önmegvalósítás vagy kikapcsolódás az életemben addigra már csak emlék maradt.”Bár szerinte romaként Magyarországon sem könnyű, 2019-ben Zsuzsanna hazaköltözött családjával, és iskolai szociális munkásként helyezkedett el. Munkája kezdetben nehézkesen indult, sok kihívással és előítéletekkel kellett szembenéznie.

„Nehezen indult a munkám az iskolákban, kezdetben sok bizalmatlansággal találkoztam szakértelmem és személyem irányába is. Nem csak fiatal pályakezdőként tekintettek rám, hanem mint roma nő. Néhány vezető nem leplezte aggályait és nyíltan kifejezte, hogy inkább egy tapasztalt férfit látna szívesen a pozícióban, mert attól tart, hogy a problémás gyerekek keresztbe lenyelnek.”Időbe telt elfogadtatnia az iskolai szociális munka fontosságát és a jelzőrendszerhez kapcsolódó kötelességeket. „Eleinte az egyik legnagyobb kihívás az volt, hogy elhiggyem azt, amiben senki nem hisz: fontos és hasznos, amit csinálok, és képes vagyok rá. Sokat tanultam a világról és magamról is. Főleg azt, hogy ne engedjem, hogy külső tényezők vagy emberek határozzák meg az önbizalmamat és érzéseimet. Nem helyezhetjük a jól létünket más kezébe, hiszen akármilyen kapcsolatban is vagyunk, nem feladata és érdeke megteremteni azt számunkra. Nekünk kell, magunknak. Ezt a diákoknak is próbálom átadni.”.-mondta. Az egyéni segítő beszélgetések kialakítása sem volt kihívás mentes. „Sokszor összekevertek a pszichológussal, és a fiatalok körében, ha valaki pszichológussal beszélget, az gyakran rosszat jelent, ezért távolságtartóak és zárkózottak voltak. Nyilvánvaló, hogy heti egyszer nyolc órát jelen lenni egy iskolában nem elég, hiszen a gyerekeknek állandóságra és folyamatosságra van szükségük ahhoz, hogy megfogalmazzák saját problémáikat és segítséget kérjenek.”-fejezte be.

Fotó: Pexels.com