A már említett hármas alcsoporti tagozódáson belül is minden alcsoport két (esetleg három) egymással ellentétes osztályra különül. A nógrádi és a dunántúli cigányoknál ez az ellentét, a „zenész” és „nem zenész” kategóriákat állítják szembe egymással. (A „szegkovácsok” úgyszintén külön osztályt alkotnak.) A zenészek mélységesen megvetnek minden nem muzsikust és kerülik a velük való együttlétet; kapcsolatot nem szívesen tartanak fenn egymással.

A köszörűs és ringlispiles cigányok között egy szegényebb és egy jobbmódú réteg él. Ezek sem szívesen barátkoznak.

Idegenekkel szemben: „magyar cigányoknak” vallják magukat, de újabban – nevük mellől – egyre inkább elhagyják a ,’ cigány” jelzőt, sőt kifejezetten tiltakoznak és sértésnek veszik, ha azt mondják rájuk: cigány. „Mi magyarok vagyunk” – így beszélnek.

Ok alkotják a cigányság legműveltebb és legbecsületesebb rétegét.

Cigánybeszédük (főleg az igeragozásban) olyannyira eltérő az oláh (vlax) – cigányok nyelvétől, hogy velük képtelenek megértetni magukat. Az elfelejtett vagy nem lévő (újabb jövevényű) szavak pótlására, beszédüket) többnyire magyar szavakkal egészítik ki.

Zenésznek, (főleg prímásnak) lenni: ez minden kárpáti cigány férfi álma, s ha idegen környezetbe megy – legyen bár gyári munkás, akinek kezében sohasem volt még hegedű ott prímásnak adja ki magát. (Legfeljebb beköti a kezét és kijelenti, hogy most fáj a keze és így, sajnos, nem tudja produkálni magát.)

A muzsikusok a fekete színt igen kedvelik. „Nem is ruha az olyan, amelyik nem fekete.”

– A férfiak nyáron hajadonfővel járnak, s az asszonyok számára sem kötelező a fejkendő viselése.

„Nemzeti” eledelük: a pörkölt galuskával (humer maseha); ezt, bármilyen zsíros is legyen, kenyér nélkül eszik. („Csak a parasztok eszik a pörköltet kenyérrel” – mondják.) Igen kedvelik az ürgét (pekenuca), ezenkívül a lóhúst is megeszik.

„Eredeti” cigánydalaik – ellentétben az oláh (vlax) cigányokkal nincsenek. Igaz, ők is ismernek és „csinálnak” cigány nyelvű dalszövegeket és ezeket éneklik is, de itt a dallam, (mely többnyire magyar) csupán a szöveg rögzítésére szolgál. Ezen dalszövegek száma viszonylag kevés. (Szívesen énekelnek trágár, kétértelmű dalokat úgy a férfiak, mint a nők – a 10 éven aluli korosztályt is beleszámítva. – A kárpáti cigánygyerekek is ismerik, éneklik és táncolják az úgynevezett „rókatáncot”.)

Igen gazdag mesekinccsel rendelkeznek. Sokszor és szívesen mesélnek, (esténként otthon, vagy pl.: virrasztóban); meséik általában hosszúak, három-négy órát is elmesélnek egyfolytában, mikor is a mesélő – a környezetnek és az adott helyzetnek megfelelően -állandóan variálja, kibővíti, „érdekesebbé teszi” a mesét. A mesélés-ben a hallgatóság is – öregek, fiatalok egyaránt – aktívan résztvesznek. A mesélő nemcsak mondja, hanem „le is játssza” a mesét, melyet a hallgatóság felkiáltásokkal, dühkitörésekkel, örvendező sóhajokkal stb. kísér.

A kárpáti cigányoknak – ellentétben az oláh (vlax) cigányokkal – nincsen ősi tánckultúrájuk.

Ősi mesterségükül egyedül a kovácsmunkát említhetem. Jelenleg is számosan ezzel foglalkoznak. Szegkovács szövetkezet van: Pomázon, Csobánkán, Piliscsabán, Sóshartyánban stb.

A nem muzsikus és nem szegkovács cigányok: iparvidékeken, üzemekben, gyárakban, bányákban, mezőgazdasági jellegű vidékeken.

Fotó: Pexels.com