Nem kétséges, hogy a cigányság hagyománya része magyar, és egyetemes kultúránknak. Ez hangsúlyozottan igaz a cigányság arisztokráciájának is tekintett muzsikusokra, akik a magyar reformkor óta jelentős szerepet töltenek be a kulturális életben, és olyan tevékenységet folytatnak, amelyre büszkén hivatkoznak minden fórumon. A cigányság olyan rétegéről van szó, amely jelentős szerepet töltött be az elmúlt évszázadban is az országkép formálásában. (Kállay 2002) A muzsikálás, mint önálló foglalkozás a 18. századhoz köthető, előtte inkább csak kiegészítő jövedelemforrás volt. A 19. századtól kezdve a második világháborúig nagy népszerűségnek örvendtek a cigányzenészek és bandák. Az 1848-49-es szabadságharc alatt hivatalos, cigányokból álló katonai zenekarok kísérték a magyarokat a harcokba, lelkesítő zenét játszva a katonák buzdítására. A korszak írói, költői, művészei is gyakran megemlékeznek a roma zenészekről, ennek egyik leghíresebb példája Vörösmarty Mihály A vén cigány című verse, de talán nem ismeretlen Liszt Ferenc cigányzene és cigány kultúra iránti rajongása, 1859-ben jelentetett meg egy könyvet a cigányzenéről, melyben egyenesen azt állítja, hogy az, amit világszerte magyar zeneként ismernek, az valójában a cigányok zenéje. Azért állíthatta ezt, mert valóban a cigány muzsikusok voltak a korszak zenészei, így a magyar zenét is ők játszották. Ez azonban nem volt cigányzene abban az értelemben, hogy a romák maguk között, maguknak nem azokat a dalokat énekelték, nem arra mulattak, amit a magyaroknak játszottak. Mit játszanak?”A zenében rendezett hangok segítségével igyekszünk megragadni a legvégső realitást”.

(Vaughan Williams) A muzsika mindennapi életünk része. Valamely változatával már mindannyian találkoztunk. Legtöbbször csak a hátérben szól, és rohanó életünkben egyre kevesebb időnk jut arra, hogy ebben a csodálatos, és néha titokzatos világban elmerüljünk. „Legyen a zene mindenkié” – vallotta Kodály Zoltán. Miért van az, hogy a gyermek bárhol is éljen a világban, függetlenül családi, és kulturális gyökereitől, örömét, bánatát dúdolgatással fejezi ki, játékát énekkel, ritmusok kopogásával kíséri? Mert a zene, az egyetemes és örök zene ott van mindnyájunkban. A zene fontos formáló erő, közösségi élményt ad, együtt gondolkodásra bátorít. Kinyitja fantáziánkat, tágabb látókört biztosít. Ha feltesszük magunknak azt a kérdést, hogy mi a zene, akkor nyilvánvalóan elég különböző válaszokat kapunk. Az emberiség történelme során sokféle választ adott erre a kérdésre, megtoldva egy másik kérdéssel: Mire való a zene?A zene valóban az emberi természet része mélyen bennünk gyökeredzik. De másként gondolt a zenére az ősember, mást találtak meg benne a nagy ókori kultúrák, és megint máshogy épül be a XXI. század emberének az életébe. Volt már a hatalom megszemélyesítője, a nevelés eszköze, a gyógyítás, vagy az imádság és áhítat kifejezője. (Révész 2013) A muzsika rendkívül sok formában létezik, egyidős az emberiséggel. A  cigányság muzsikus rétege nem egységes, különbségek tapasztalhatók már abban az alapvető kérdésben, hogy pontosan milyen zenét játszanak. Ez igen fontos kérdés, hiszen ez alapvetően meghatározza a közönséget, a helyszínt, valamint a finanszírozás formáját.

Fotó: Pexels.com