A Liszt Ferenc-díjas zongoraművész a Nemzeti Filharmonikusokkal játszott január 21-én a Müpában, Szegeden átveszi a zongora tanszak vezetését, közben a Kurtág-összkiadáson dolgozik feleségével, Fülöp Andreával. Magyarország egyik legfoglalkoztatottabb zongoraművészével, az MMA levelező tagjával tehetséggondozásról, 14 nemzetközi versenydíjról és a kortárs zeneművek kiadásának missziójáról is beszélgettünk.”– Nálunk tradicionálisan mindenki zenész volt, cigányzenész családból származom, vannak fotóim száz évvel ezelőttről, amiken a felmenőim muzsikálnak. Késői gyerekként – édesapám 48 volt, amikor születtem – már csak hallomásból tudom, hogy bőgős nagypapám a „Tripoliszban” nevelkedett, két sarokra a Cziffra családtól. [A Tripolisz hírhedt angyalföldi szegénynegyed, az 1910-es években épült, és az 1970-es évek végén számolták fel végleg – a szerk.] Apám sokat mesélt nagyapámról, Cziffra Györgyről is, hogy együtt fociztak…, tulajdonképpen minden adott volt, hogy zenész legyek. Hegedűvel kezdtem egészen korán, két-három évesen édesapám már kezdett tanítani skálázni.”-kezdte az interjút.”édesapám – Énekes prímás, a vendéglátóiparban jól ismerték a gyönyörű hangjáról. Csodálatosan énekelt. Nagyon sokat tanultam egyébként már abból is, ahogyan a magyar nótát énekelte, példát adott hozzáállásból, megformálásból, mindabból, amiben ma is hiszek, akár egy klasszikus zenemű kapcsán. Nála tapasztaltam meg, és azóta is tartom, hogy szinte mindegy, milyen hangszer van a művész kezében, pár ütem után úgyis megmutatkozik a tehetség. Vegyük csak a zongorát – valószínűleg a zongorahangról tartom majd az akadémiai székfoglalómat, mert az civilnek, zenésznek egyaránt érdekes lehet –, sokat beszélünk például arról, hogyan indítsunk egy hangot, egész életünkben illuzionálunk valamit, pedig a zongora egyszerű ütőhangszer: alig pár ezredmásodperc, amikor a kalapácsfej megüti a húrt. Engem rendkívül foglalkoztat ez a pár ezredmásodperc a hangszerfejlődés tükrében.”-mesélte.

Fotó: Pexels.com