Noha nem tudni pontosan, hogy mennyi roma vett részt a küzdelmekben ’48 tavaszától ’49 nyarának végéig, szerepvállalásuk remekül leképezte a korabeli magyar társadalomban elfoglalt helyüket: a legtöbben muzsikusként, fegyverkovácsként és honvédként álltak ki a hazáért, volt, akit Kossuth Lajos hadnagyi rangra emelt, egy zeneszerzőhöz pedig 1848. március 15-e legismertebb tévhite kötődik. A szabadságharc évfordulóján róluk emlékezünk meg, de nem megyünk el szó nélkül a származása miatt romantikus homályba burkolózó ágyúöntőmester, Gábor Áron mellett sem.

Habár az országos és megyei szintű, 19. századi népességösszeírások a romák és nem romák közötti egyre harmonikusabb együttélésről adnak tanúbizonyságot (140-150 ezer és 270 ezer közötti cigány lakosságszámról beszélünk az egymástól eltérő adatfelvételek és -feldolgozások alapján), a vándorló életmódot folytató családok társadalmi elfogadottsága sokkal alacsonyabb volt letelepedett társaikénál. Ahogyan Szabóné Kármán Judit írja A magyarországi cigányság I. című, hiánypótló művében: „A 19. században (…) a cigányságon belül véglegessé vált a különböző csoportok, s azon belül törzsek elkülönülése, mind pedig a nem cigányok megkülönböztették őket viseletük, lakóhelyeik, foglalkozásaik, viselkedésük alapján, ‘jó’, illetve ‘rossz’ cigányokra osztva őket; előbbibe tartoztak a kétségkívül kiváló muzsikusok, a letelepedett mesterek, utóbbiba a veszélyes elemek, a vándorlók, s az újonnan beérkezők.”Több kutató is úgy véli, hogy nagyjából háromezer főre tehető azon cigányok száma, akik a kb. 150 ezres magyar haderő részét képezték 1848-49-ben, ám pontos források nincsenek erre vonatkozóan. Annyit lehet tudni, hogy a romák ugyanúgy kivették a részüket a harcokból, mint a nem romák: a fityeházi Horváth József, „Puci”, Kolompár Mihály, az arlói Balázs János, a tiszaföldvári Sójé Imre mind azok közé tartoztak, akik fegyvert fogva csatába szálltak – Puci a bocsi lelkész életét mentette meg, Kolompár pedig a hatodik század parancsnokát húzta ki a folyóból.A legtöbb cigány férfi azonban a nélkülözés és a korai megbetegedések miatt – sőt, a családtól való elszakadás is visszatartó tényező volt – alkalmatlan volt a katonai szolgálatra, ezért a fémmegmunkáláshoz értő szakemberek, valamint a toborzásoknál és a tábori jókedvért felelős muzsikusok voltak azok, akik nevét leginkább megőrizte a történetírás az utókor számára.Várady Gábor eggyébként az 1885-ben megjelent A zsibogó végnapok című visszaemlékezésében azt írja: „Egy pár oláh cigány volt a századokban, akik, mihelyt táborba szálltunk, előszedték csetyeráikat  s mialatt a legénység erősebb része főzéshez készült s míg a többi aléltan végig nyúlt a gyepen, ráhúzták a magyar és oláh nótákat s az én honvédeim egész napi irtóztató fáradtság, éhség dacára nagy körökben táncoltak, hogy csak úgy rengett bele a föld.”

Fotó: Pexels.com