A cigányok nagyszámú megjelenése hazánkban a 15. század elejére tehető. Létezik egy olyan feltételezés is, amely szerint már jóval korábbi időkben, II. András magyar királynak a Szentföldről 1219-ben hazatérő seregéhez csatlakozva jutottak el Magyarországra, a városi-falusi jegyzőkönyvek (és egyéb hivatalos adatok) szerint, azonban csak a 15. századtól mutatják jelenlétüket. A magyarországi feudális viszonyok, más országokhoz képest, viszonylag biztonságos körülményeket jelentettek a cigányok számára. Több uralkodó és nagyúr állított ki oltalomlevelet a cigánykaravánoknak. Ezek az oltalomlevelek az átvonulási területeken védettséget jelentettek és rendelkeztek a felől is, hogy a letáborozási helyeken a karaván tagjai által gyakorolt munkákra, az elöljáróságoktól, a lehetőséghez mérten különböző megbízásokat kapjanak (Bari 1990).A vándorló életforma megőrzésével azonban elfogadták azt a lehetőséget, hogy erősen kellett alkalmazkodniuk azokhoz a népekhez, akik igényt tartottak a szolgáltatásaikra. Ezáltal a nyelv és az identitás változása is elkerülhetetlen volt: etnikai tudatukat külső és belső tényezők is mindig újra alakították, így némileg elszakadva ugyan indiai eredetüktől, de sikerült megőrizniük a különállásukat az őket körülvevő népektől vezető réteg, írott nyelv nélkül is (Kállai 2009).A Kárpátok ölelte térség jelentősége tehát lényegében változott meg a cigányok számára: amíg a 15. században még csak a karavánok egy pihenőhelye volt a nyugat felé tartó vándorlásuk során, addigra a 16. századra otthonukká vált (Mezey 1998).A 16 – 17. században az ún. menlevelek tették lehetővé számukra, hogy a cigányság mintegy külön történelmet élhetett a magyaron belül. Mozgásukat nem akadályozták, nem erőltették a beilleszkedésüket, identitásukat szabadon élhették meg. Életről való gondolkodásuk, közösségi szokásaik akadálytalanúl hagyományozódhatott tovább a fiatalabb nemzedékre. A török hódoltság ideje alatt a magyarok oldalán vettek részt a harcokban, főleg, mint fegyverkészítők és fegyverjavítók, de mindezek mellett a nagy távolságokat bejáró karavánok is fontos szolgálatokat tettek a végvárak közötti hírek, üzenetek közvetítésével (Bari 1990). A 17 – 18. században bizonyos csoportjaik letelepedtek, szokásaikat, hagyományaikat részben megtartották. A letelepedett cigányokra a városok-falvak lakóinak igényeit kielégítő foglalkozások (zenész, kovács, borbély, stb.) voltak jellemzőek. Ebben az időszakban már több országgyűlésen kérdésként merült fel a ,,cigányügy,, és két Habsburg-uralkodó kezdeményezésére kifejezetten cigányokra vonatkozó törvényeket alkottak (Bari 1990).A 18. század közepén Mária Terézia és II. József felvilágosult abszolutizmusa az alábbi módon próbált meg kísérletet tenni a kérdés megoldására: Alapelvük kiinduló pontja szerint minden ember egyenlő, következésképp úgy kell megoldani a problémát, hogy a többségi társadalom tagjaihoz hasonlóan engedelmes alattvalókká kell átnevelni a cigányság tagjait is. Mária Terézia rendeletben tiltotta meg a cigány népnév használatát, helyette az  ,,új – parasztot” , ,,új –  magyart” tette kötelezővé (Kállai 2009).