A Pest megyei kárpáti cigány közösség olyan cigány csoport, amely alkalmazkodott a többségi társadalom elvárásaihoz. Deklaráltan ők lettek a környék „jó cigányai”, amennyiben összehasonlított őket a szomszéd településen élő roma és szintó közösségekkel, sőt akkor is, ha „a cigányokkal” vetették őket össze. Pozitív jellemzésük alapja az őket körülvevő többségi társadalomban az volt, hogy ők „rendesek” (tiszták), „dolgoznak” (becsületesek) és „alkalmazkodóak” (nincs velük baj). Ezt a többségi társadalom velük kapcsolatba kerülő hivatalnokai is hangsúlyozták. Annak oka, hogy a többségi társadalom elfogadta és elismerte a kárpáti cigányokat, a közösség hagyományos szegkovács munkája volt. Már az ötvenes-hatvanas években sikeresen adaptálták foglalkozásukat a szocialista munka világába. Az állam elismeréssel fordult „cigány” munkájuk felé, és Szegkovács Szövetkezetet alapítottak számukra. A róluk felvett helyi adatok hangsúlyozták, hogy ebben a közösségben a munkaképes nők és férfiak közel „100%-ban dolgoztak”, nem voltak köztük „csavargó” vagy „vándorló” egyének. A szegkovács szakma ellehetetlenülésével gond nélkül váltottak; a szocializmus éveiben a gyári munkások száma megtöbbszöröződött körükben, később kőfaragó és építőbrigádjaik is sikeresen működtek. A rendszerváltás munkanélküli éveiben a férfiak a szürke és a feketegazdaságban helyezkedtek el, a nők állami munkahelyek takarítói állásaiban versenyeztek a határon túli magyarokkal. Törekvésük a munkavégzésre közismert volt az őket körülvevő többségi társadalomban. Ezt nemcsak a velük kapcsolatba kerülő nem cigányok, hanem maga a közösség is megfogalmazta és folyamatosan verbalizálta a külvilág felé. A kárpáti cigányok mindennapi életvitelükben nem különböztek a munkások rétegétől.A szegkovács cigányok – habár ugyanabba a telepi világba kényszerítették közösségük egy részét – mégis az elvárásokhoz (védőnői, egészségügyi szolgálat) való alkalmazkodással ellensúlyozni tudták a „koszos” cigány sztereotípiáját. Bár a hatvanas-hetvenes években csoportjukat „fejlődő” és „elmaradott” cigányokra osztotta a hivatalos helyi hatalom, még az utóbbi csoportnál is kiemelték törekvésüket a változtatásra. Ez lehetett az oka, hogy kivették őket a kényszermosdatás kényszere alól, annak a kárpáti cigányokra nézvést „megalázónak” tartott hatása miatt. A hatalom birtokosai hangsúlyozták, hogy itt már a változás, a „fejlődés” útjára lépett cigányok élnek. A közösség hivatalos megítélése is kiemelte tehát, hogy a kárpáti cigányok „alkalmazkodóak”, „dolgoznak” és „tiszták”. Úgy tűnt, mintha a romák/cigányok legfőbb stigmái – mint a munkakerülés, a kosz és az együttélésre képtelenség – a kárpáti cigányokat nem érintették volna. Mintha a romungrok adaptálódási kísérletei sikeresek lettek volna. Mintha a kárpáti cigányokat „befogadta volna” – értékelve igyekezetüket – a többségi társadalom. Képük egyértelműen egy, az asszimiláció útjára lépett cigány csoport képét mutatta, mely cigány jellegzetességének „elvesztésével” már egyre kevésbé jelent meg a velük kapcsolatba kerülő hivatalos szervek leírásában, „cigányként”.A falubeli romungro cigányok kívülről látható életvitelükkel is a többségi normákhoz való alkalmazkodásukat hangsúlyozták. Öltözködésükkel, viselkedésükkel beleolvadtak az őket körülvevő, falusi, nem cigány világba.

Fotó: Pexels.com