1896-ban jelent meg Markó Miklós könyve, a Cigányzenészek albuma: „45 elhalt és 65 fővárosi és vidéki élő prímás arczképével, életrajzával, 13 zenekari képpel és 180 segédzenész arczképével”. Mottója: „Blaha Lujza szavai a cigányzenészekhez”: „Ti, akik annyi mosolyt varázsoltatok az ajkakra, annyi könnyet fakasztottatok a szemekben; ti, akik zokogó hegedűiteket annyi századokon át hűségesen megosztottátok a nemzet minden bújával és minden gyönyörűségével, dicsőségével, ti méltán megérdemlitek, hogy írásban és képben megörökítsenek benneteket, és kedveseinek legszebb emlékei között őrizzen a magyar.”

A magyar muzsikus cigányok zenélése magyar zeneként lett világhíres. Ez az oka, hogy még napjainkban is nagyon sokan – és nem csak a félműveltek, hanem a műveltek is – azonosítják a magyar népzenével. Érthető Bartók Béla indulatos kitörése 1931-ben, a Magyar Néprajzi Társaság közgyűlésén tartott előadásában: „Szíves engedelmükkel minden bevezetés nélkül in medias res kezdem meg mondanivalómat, és kijelentem, hogy amit önök cigányzenének neveznek, az nem cigányzene. Nem cigányzene, hanem magyar zene: újabb magyar népies műzene, amit pénzért csakis cigányok játszanak azért magyar ez a zene, mert szinte kivétel nélkül magyar úriembereknek a szerzeménye. „Nyilván tudta Bartók, hogy a cigányok nemcsak úriembereknek, hanem parasztoknak is muzsikálnak, és hogy nótaszerzők a parasztok között is akadtak. Persze attól még, hogy parasztok szerzeményei, lehet, hogy a nóta ugyanolyan népies műdal, mintha úriember szerezte volna. Tény, hogy mialatt ez a műzene, a cigányok virtuóz interpretálásában diadalútját járta a világban, és magyar népzeneként került be a művelt köztudatba, addig senki se figyelt oda a sokkal nagyobb kincsre, a folklórra. Se a magyarra, se a cigányra.

Hogy erre replikázott-e Molnár Antal 1937-ben megjelent, nem kevésbé indulatos tanulmánya (Magyar-e a cigányzene?), nem tudni. Abban minden szakértő egyetért, hogy a cigány zenészek tehetsége önálló, alkotó módon az előadásmódban nyilvánul meg. Molnár Antal  – aki szerint az „alkotó akarat” a cigányzene esetében a muzsikáltató magyaroké – az előadásmódot is mint a magyar nemzeti vérmérséklet szelepét teszi elemzés tárgyává: Az első magyar muzsikus cigányok megjelenése óta sokat változott a zenekarok hangszeres összetétele. A ma használatos hangszerek hegedű, brácsa, cimbalom, bőgő, klarinét, cselló a múlt században lettek szokásosak. Az együttes adottságai, a muzsikáltató igényei lehetőségei szerint ez csökkenhet, módosulhat. Kimarad a cselló, klarinét, esetleg a bőgő is; a cimbalom helyét átveszi a zongora.

Fotó: Pexels.com