Az acélvárosban, Ózdon nevelkedett, családja hosszú utat tett meg, mire ő főiskolára járhatott Budapesten. Váradi Éva története szólhatna az őt ért hátrányokról is de az ő elbeszélésében ezek csak elejtett mellékszálak. „Én nem a putriból indultam, bennem jobban tudott növekedni az önbecsülés” – mondja, és arról beszél többet, ami igazán számít neki: a nagymamájáról, aki a szoknyájában ringatta. A szeretteiről, a megtartó közösségeiről. Egy sorsfordító telefonhívásról. Na meg a munkájáról, amit az alacsony fizetés és a nehéz körülmények dacára elkötelezetten végzett, hogy segíthessen a gyerekek életét jobbá tenni.

Most viszont úgy érzi, a szakmai identitásában alázták meg. Váradi Éva története messze túlmutat önmagán. Váradi Éva ózdi munkáscsaládból származik. Apja hengerészként dolgozott a vasművekben, anyja varrónő volt a ruhagyárban. A szülők fiatalon egymásra találtak, anyja nem volt még tizennyolc éves, amikor Évi 1978-ban megszületett. A család kezdetben az apai nagyszülőkkel lakott.„A nagymamám egy cigánytelepről mászott ki, Ózdon úgy hívták, a Tó. Nagyon rossz állapotú, nehéz sorsú roma családok éltek ott. Nagymamám az öt gyerekével és a férjével tört ki ebből, elhatározta, hogy építkezni fog. Maguk készítették a vályogtéglát, amiből a ház lett. Erre a telekre építettek később a szüleim is egy szoba-konyhás kezdő fészket, amikor megtudták, hogy érkezem.” A nagymama legendás alakját, női energiáit, büszke harcosságát számos történet őrzi. „Tényleg úgy gondolok rá, mint egy indiai cigányasszonyra. Hatalmas szoknyákban járt, amikor kicsi voltam, abban ringatott el az ölében. Ruhákból font lábtörlőt, amihez rengeteg, szebbnél szebb színű textilt halmozott fel a padláson. Nekem oda gyerekként tilos volt feljárnom, de azért mégis fel-felosontam, hogy magamra próbáljam a holmikat. Mígnem egyszer rosszul léptem lefelé a létráról, és eltörtem a kezem. Apám agyon akart csapni, a nagymamám mentett meg” – idézi fel.

Az asszony fontos tudás birtokosa is volt: ő tanította meg Évit imádkozni, és a családot arra, hogy művelje a földet. A kislányt is gyakran magával vitte a kertbe, leültette a kapavágásokhoz. Egyszer még egy siklótól is megvédte, határozottan avatkozott közbe: Évi csak az átkozódásra emlékszik, meg arra, ahogy repült a hüllő a levegőben! A nagymama példája is hozzájárult ahhoz, hogy Váradi Évának pozitív énképe, pozitív roma női identitása alakuljon ki. „Pedig a nagymamám nem járt iskolába, analfabéta volt, három X-szel írta alá a nevét. Sokáig nem volt komoly udvarlója, így az lett a beceneve, hogy Puri, ami cigányul az »öreg« nőnemű alakja. Vénlánynak hívták, pedig huszonegy évesen férjhez ment – ez abban a világban, abban rétegben későinek számított” – mondja Évi, aki most is látja maga előtt az asszony kedves arcát, munkától megkérgesedett tenyerét.

Fotó: Pexels.com