Hajdú András volt az, aki jó érzékkel észrevette, hogy a sokféle magyarországi cigány­csoport látszólag heterogén népzenei anyaga valójában két, jól körül határolható műfajcsoportot alkot: a lassú, lírai dalt és a táncdalt.

A lassú dal jellemzői

Hagyományosan hat vagy nyolc szótagos sorokból áll, dallamversszaka négysoros, ereszkedő szerkezetű, dúr vagy moll tonalitású. A cigány népdalok előadása sokkal lazább, elengedettebb, dallamváltozatai, ritmikai, hangszín és hangerőbeli árnyalatai sokkal gazdagabbak, mint amit az európai népek dalainál megszoktunk. Az ének és a zene a cigányok számára mindig szertartás, ünnep, sőt révület. Az énekesek legtöbbje olyan átéléssel énekel, hogy ismétlésre képtelen. Egy-egy dallam minden megszólaltatásakor vers­szakról versszakra állandóan variálódik, újabb és újabb formát ölthet. A lassú dalok általában igen hosszúak. Hangsoruk többnyire dúr, vagy moll. Sajátos vonásuk a negyedik dallamsor utolsó előtti hangjának hosszú megnyújtása, majd rövid szünet után ugyanennek a hangnak rövid megismétlése. Ezt követően lehet csak lelépni a szintén hosszabban kitartott záró hangra. Általában gyakoriak a tempóváltások még a dallamsorokon belül is, de sokféle fokozatát találjuk a teljesen egyszerű és a szinte színpadiasan, minden hangra másféle nyomatékot adó előadásmódnak is.

Ballada szerű dalok, meseszerű balladák

A cigány dalok sokszor balladaszerűeknek hatnak, de nem igazi balladák, hiszen szövegelemeik mozaikszerűen cserélődnek. A meseszerű balladák az oláh cigány népzene régebbi rétegébe tar­toznak. Valószínűleg a román nyelvterületen való tartózkodásuk alatt élénkebben éltek, de mára már alig fellelhetők. A Csenki testvéreknek sikerült a legtöbbet gyűjteniük ezekből Püspökladányban. Szerkezetük a ma használatos lassú daloknál kötetlenebb, variáltabb, az állandó sorismétlésekkel a versszakok duplájukra is duzzadhatnak.

A Száz szegecs ke című balladában az elvakult férj megcsonkítja hűtlennek hitt feleségét, de gyermekeik a jóisten segítségével meggyógyítják ártatlan anyjukat. A cigány népzene másik fontos műfaja a táncdal. Itt válik igazán fontossá az önellátó zenélés módja. Mivel nem használnak hangszereket, az énekeseknek maguknak kell gondoskodniuk a ci­gány táncok zenei kíséretéről. A dallamot kevés szöveggel, hangutánzó szótagokkal fölaprózva éneklik, amely előadásmódot a cigányok – nagyon plasztikusan – pergetésnek neveznek. A többnyi­re szintén négysoros táncdallamok versszakainak ismétlései során újabb és újabb, virtuózán énekelt változatok keletkeznek. A táncdalok szövege általában vidám, csipkelődő. Az énekes itt is kiszól a dalból, a táncosokat bíztatja, hol csak néhány szóval, hol ritmikus táncokkal. A táncdallamok alap­ritmusa, az úgynevezett esztam, amely kevés népzenében van jelen, de amelyet a hangszeres cigány zenéből is ismerünk..Az énekeseknek és a táncosoknak mindig szükségük van az alapritmusok hangoztatására. A per­getett táncdallamban az énekes gyenge hangsúlyt ad lábdobbantással a páratlan nyolcadokra és vir tuóz ujjpattogtatással hangsúlyozza a párosokat. Éneklés közben a táncost is bíztatja. Az énekszólam és a ritmuskíséret általában nem áll magában. Van mellette több, úgynevezett száj bőgő szólam, amely egyrészt tovább bonyolítja a ritmus aszimmetriáját, másrészt a hangzást színesíti. A száj bőgő szólam elnevezését a vonós cigány zenekarban használatos kísérő hangszerről kapta. Egyes formái csak kísérőhangon kísérik az énekest, de az is előfordul, hogy több énekes akár két-, háromszólamú akkordokat fölépít.

Fotó: Pexels.com