A három lánytestvér, akik a cigánysorról jutottak el a jogi egyetemre. Tekintélyt parancsoló polgári lakás sok szobával, tágas terekkel, kristálycsillárral, vastag szőnyegekkel, antik bútorokkal, és több ezres példányszámú könyvtárral. Körülbelül ezt a környezetet képzeljük el, ha egy olyan családról hallunk, ahol a négy gyerek közül hárman is jogi pályára lépnek. Nos, nem polgári miliőben vagyunk. Az ország egyik legkétségbeejtőbb helyzetű, igaz lenyűgöző természeti szépségű vidékén járunk, a belső Cserehát egy 700 fős zsáktelepülésén, Lakon. Itt él Ganyi Edina, Réka és Natasa a falu peremén, a cigánysoron – ahol a mai napig nincs csatornahálózat, a vezetékes vizet is csak pár család engedheti meg magának, de néhány éve legalább aszfaltos úton járhatnak az itt élők. A nyolc helyi diplomásból, vagy diploma előtt állóból öten cigányok, négyen a Ganyi család tagjai – a három nővér unokabátyja is a jogi karon végzett, most rendőrként dolgozik.Edina a legidősebb gyerek, a helyi általános iskolában tanít, ahol édesapjuk, Attila a karbantartó, édesanyjuk, Natasa pedig takarít. Az iskola, ahol mindhárom lány és fiútestvérük, az ifjabb Attila – aki egy nagy útépítő cégnél dolgozik – tanult egykor, ma teljesen szegregálódott. Több mint tíz éve nem jár ide nem cigány tanuló, de már a romák közül is sokan elviszik gyerekeiket a környéken a közelmúltban nyílt görögkatolikus iskolákba. Edina osztálytermében gyűlünk össze, mert koradélutáni érkezésünkkor még tart a munkaidő. A lányok apját kérdezzük. A szűkszavú Attila azt mondja, születése pillanatától tudta, hogy Edina sokra viszi: a kórházban azt mondták neki, hogy kislánya szerencsés lesz, mert burokban született. A hiedelem persze nem lett volna elég, Edina egész kicsi korától tudatosan készült a jövőre, úgy is jellemzi magát, hogy gyerekként kis felnőtt volt. Negyedikes lehetett, amikor apját behívatták az iskolába, hogy nagyon figyeljen oda a nevelésére, mert Edina igen tehetséges. Edinát kérdezzük, a jogi diploma megszerzése után mégis miért maradt itt a faluban. „Látom, hogy milyen szegények itt az emberek és segíteni szeretnék rajtuk, értem igen sok áldozatot hoztak a szüleim, ezt viszonoznom kell valamiképp” – mondja, de azért finoman jelzi, hogy nem fog örökké itt maradni. Mindhárman hangsúlyozzák és édesanyjuk is, hogy az ösztöndíj nélkül, amit a Roma Oktatási Alap biztosít számukra, nem tartanának itt.

Persze most sem könnyű nekik. A két kisebb lány kollégista, meg kell gondolniuk, hogy hányszor utazzanak haza, és ruhából vagy akár táskából, vagy bármely hétköznapi cikkből milyet vegyenek, hogy kitartson a kevés pénzük. Ezek a nehézségek azonban nem látszanak a lányok arcán, szüleikhez hasonlóan szerények, de talán magabiztosabbak és öntudatosabbak.

Fotó: Pexels.com