A józsefvárosi zenészcsaládból származó Lakatos Ferenc – akit nemrég az év hétköznapi roma hősének járó Aranypánt-díjra jelöltek – egy barber shopot üzemeltet a Práter utcában. Hogy mekkora sikerrel, azt az is jól jelzi, hogy akadnak, akik több száz kilométert is hajlandók megtenni, hogy ő vágja le a hajukat vagy igazítsa meg a szakállukat. De miért nem lett belőle is zenész, milyen álmai vannak még, és miért tart jótékonysági hajvágásokat? Portrénkból ezek is kiderülnek. Mit adott a zenélés a fodrászatnak? Alázatot. Nagybőgős voltam, az egy kísérőhangszer, miközben van egy prímás, aki a témát játssza. Minden prímás máshogy játszik, mást érez. Az érzéseket ki tudod adni a zenében. Éreztem, hogy figyelni kell a másikra, a zenében a prímás vágyát kell teljesíteni, most pedig bejön egy ember, elmondja az igényeit, azt kell teljesíteni. Akkor szép a zene is, ha minden a helyén van. Össze kell fésülni a dolgokat.

Lakatos Ferenc bizonyára a kedvenc fodrászfésűjével fésülte össze a zenélést és a fodrászatot. „Már gyerekkorom óta bennem van, hogy mindig jót kell tenni másokkal. Szóval a zene is művészet, ahogy a fodrászkodás is. Alkotsz. Jót teszel a másikkal. Csapatjáték.”Egy többgenerációs józsefvárosi zenész családban nőtt fel a budapesti Práter utcában. Édesapja cimbalomművész és tanár, így eleinte ő is zenei pályán indult el. Egykor neves kávéházi roma zenészekkel, például Sárközi Lajos zenekarával is játszott. Végül a fodrászmesterségre esett a választása. Ma már saját szalonja van, ahol rendszeresen tart jótékonysági hajvágásokat, illetve nemrég elvégezte a mesterfodrász képzést is. A Práter utcai szalonjában látogatták meg. Ferenc mindig mert nagyot álmodni. Itt született a szalontól nem messze – tősgyökeres Práter utcai.

Gyerekkorára jó szívvel emlékszik vissza, miközben látja, hogy az eltelt évek alatt mennyire megváltozott a környék. „A Corvin sétány sehol nem volt még, földszintes házak voltak erre is, ahol most vagyunk.” Négyen éltek együtt – a szüleivel és a testvérével –, a fodrászkodás pedig már korán beférkőzött az életébe a zene mellé. Emlékszik, ahogy már akkoriban ő vágta a bátyja haját, igazította a szakállát – „annyira nem volt kézügyessége, muszáj voltam neki megcsinálni, mivel én már gyerekként is jól rajzoltam.” Kik voltak az első vendégei a családon kívül? Az osztálytársak az általános iskolában.A zene a mai napig rendkívül fontos az életében. Egykor nagybőgőzött, klarinétozott, szolfézsra járt. „Vérében van az embernek, ha zenészcsaládba született. Egyből érzi a ritmust.” Édesapja cimbalomművész és -tanár, de ma már nem tanít.A mai generációban már nincs akkora igény a cimbalomra, így aztán másfelé kellett orientálódnia. Próbált vállalkozni, volt büfénk, használtruha-boltunk is itt, a Práterben. Most épp taxizik. Erős váltás, igen, hiányzik is neki a muzsika, ő is ebben szocializálódott – kávéházi cigányzenét játszott, minden stílushoz értett a magyar nótától a filmzenékig.A szüleitől mindig azt tanulta, hogy nem szabad félvállról vennie semmit. „Ha valamit akarsz az élettől, tenni kell érte, semmi sem hullik magától az öledbe. Mindig száz százalékot kell nyújtani, mert akkor érhetsz el sikereket” – ez kísérte egész gyerekkorában, de azért nem volt egyszerű ezt kezelnie. – nyilatkozta.

Fotó: Pexels.com